Nem hagyhatjuk, hogy saját áldozatainkká váljunk…

írta Moni
4 · 27 · 21

Olvasási idő: ( Szavak Száma: )

Emlékszem mikor még Általános iskolás voltam, mikor felálltunk több hosszú, egyfajta katonai csatasornak nevezném azt, egyenruhában, kék és piros nyakkendő a nyakban felkötve, és az ünnepség alatt, azon tűnődtem, egy-két gyerek közben, ájultan esett össze a rosszulléttől, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Úgy emlékszem kisdobos, és kb. 8 és 9 év körüli lehettem. Nekem olyannak tűnt az egész, mintha irányítva lennénk, és valójában valami álszent hazugság folyna a világban. Kitüntetések, versengések, és megfelelni akarások. Kemény büntetések, ha valaki nem illeszkedett be. Én beilleszkedtem, vagyis próbáltam megfelelni, és olykor kitűnni valamivel. Többé- kevésbé sikeresen. De, belül valami nagyon kínzott. Nem tetszett az egész, és már akkor nem az voltam, nem annak éreztem magam, aki valójában vagyok.Vannak emlékek, amik bevillannak még kisebb koromból is, és az érzések ugyanazok, hogy ez nagyon nem jó, és én nem azért vagyok itt, hogy így éljek. Sokszor hadakoztam persze magammal, és kérdeztem, hogy miért vagyok itt, ki is vagyok valójában, és miért történik minden körülöttem úgy, ahogy történik, miért érzem azt, mintha belennék ide zárva? Akkor nem kérdezhettem meg ezeket senkitől. Amúgy is hülye gyereknek néztek volna! Persze azóta eltelt több évtized, azóta rengeteg minden történt, tanultam, dolgoztam, anya lettem, túl vagyok két házasságon, voltam nagyon mélyen, és fentebb is, de ez a rossz érzés elkísért mindvégig. Hozzátenném, hogy a velem rossz történtekért, és erre nemrég jöttem rá, inkább úgy mondanám egyfajta felismerés, hogy nem a világot kell okolnom érte. Magam teremtettem, az érzéseimmel, és a rossz döntésekkel. Egyébként is tudtam én, hogy kellene cselekednem, vagy éppen mit nem kéne tennem. Mindig súgta valami. Vagy valaki? De, sose hallgattam rá. Természetesen minden úgyis történt. Büszke is voltam belül magamra, hogy tudtam én, hogy így járok, és hogy megmondtam! A cselekedeteim, persze fordítva működtek. Tenni ellene valamit is, megse próbáltam. Talán féltem, vagy úgy volt kényelmes, vagy a megfelelni vágyás, kisebbrendűségi komplexus. Ki tudja?! Mellé társulva, a kemény, és hűvös természettel. Valójában, minden mellettem lévőt, megakartam csak menteni jószándékból, az a baj, hogy durván, és erőszakosan. Most már tudom, ne akarjak megmenteni senkit, ha ő maga nem akarja. Kivétel, magamat persze, nem mentettem! Na, de a múlt, az elmúlt. És azt el kell engedni. Mintha meg se történt volna. Ugye tudjuk jól, és ismerjük is be, hogy akkor kezdjük el keresni az utunkat, és folyamodunk a spiritualitás felé, mikor már nagyon elegünk van mindenből. Én ezt kb 15 éve kezdtem.Hogy használ-e? Igen használ, de még mindig nem vagyok ott, ahol lenni szeretnék. Ha, a második exemet kérdeznéd, ő ezt válaszolná:- hülyébb lettél! Persze, nincs igaza, hisz valószínű, hogy már nem lennék itt, és nem írhatnám a sorokat. Meghát nem lennék ilyen erős. Segítettek, erőt adtak, és utat mutattak. Mindig tanulok, és jön fel belőlem az újabb felismerés. Még most is. Megbocsátok magamnak, és kérem mások bocsánatát, függetlenül attól, mit mond az ego. Mert, hát az ego az magát védi! Szóval ez lehetne egy külön könyv, hogy jutottam el eddig. Hálás vagyok sokmindenért, és sokmindenkinek. Na, de a lényeg:- Én nem azt mondom, hogy fogjunk botot, és menjünk fejjel a falnak, és csatával vívjuk ki, vagy győzzük le, ezt az örült világot! De azt se, hogy a tudatosodás mellett, teljesen elgyengüljünk, vakká váljunk, és csak úgy hagyjuk, hogy legyőzzenek minket. Várakozni, hogy majd történik valami. És megmentenek. Senki nem fog megmenteni. Csak egyedül te mentheted meg magad, és az életed. A félelem, és a rettegés a legrosszabb ami történhet. Kivetíteni előre, egy rossz jövőt önpusztítás. Én ezt tettem mindig.De, a meggyőződéseinket, és megérzéseinket ne hagyjuk, hogy beáldozzuk, és megvezessenek. Ez nem az a világ, egyáltalán nem valódi, és egy irtózatosan rossz álomban élünk. Csöndesedés, igen szükséges, megtalálni önmagunkat, igen a legfontosabb. Viszont, nem hagyhatjuk, hogy a világ, a külső környezetünk, egy még keményebb rabságba, és pusztításba vezessen minket. Ha, tényleg elmélyedünk, de úgy igazán, Tudod, és ha az értelemnek, csak azt a kevés részét használjuk, nem az önző, egos részére gondoltam, hanem ami a szabadságunkhoz, egy jobb világhoz szükséges. Akkor, bekell hogy lássuk, megvagyunk vezetve, és egyáltalán nem mi irányítjuk életünket, és azt sem, hogy mennyi idő jutott itt nekünk. Ha, továbbra is úgy élünk, hogy valójában, tisztában vagyunk vele, hogy hová vezet mindez, de hagyjuk magunkat, mert félünk, rettegünk, és mert így kényelmesebb. Közben mondogatjuk magunknak, talán így túléljük, és követjük, mint egy nyáj a terelő kutyát, ezt a hazug világot, akkor vesztünk el igazán. Mert, mindenünket feláldoztuk, ami számunkra fontos volt, a lelkünket, a szabadságunkat, egész létünket. A jelent, és egyben a jövőt, a gyerekeink, és unokáink jövőjét. Mindent meglehet bocsájtani magunknak, majdnem mindent, de ezt nem, akkor ott, nem fogjuk, hogy nem cselekedtünk, nem szerettünk, és nem fedtük fel magunk előtt a legnagyobb titkot. Hagytuk, hogy az elme és a testünk irányítása alatt éljünk, és ezt felhasználhassa a világ ellenünk!Nem hagyhatjuk, hogy áldozatokká váljunk, a saját áldozatainkká!

Moni

Kapcsolódó Bejegyzések

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Mind testben és lélekben. Nincs erőnk semmire. Még ahhoz sem, hogy az ágyból feltápászkodjunk, és megigyuk a reggeli kávénkat. Legszívesebben napokig feküdnénk, mert nincs ami mozgasson, az elem lemerült. Várunk, talán történik valami, ami kiráncigál az ágyból, de...

Legtöbbször nem tudjuk, valójában  mire várunk.

Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.

Vannak akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük...A fenébe is!Mikor kezdünk már úgy élni, megértjük az...

Érzelmek..

Érzelmek..

Az ember sohasem azért lesz szomorú, mert a bánat kívülről rátör-hanem mert belülről csinálja.Az érzések sohasem kívülről szakadnak ránk, hanem belülről. És belül mindig azt érezzük, amit megengedünk magunknak.A felnőtt ember arca sohasem olyan őszinte, mint a...

Pin It on Pinterest

Share This