Miért baj, ha hiszünk személyiségünk, vagy egónk létezésében?..

írta Moni
4 · 27 · 21

Olvasási idő: ( Szavak Száma: )

A legnagyobb baj, hogy sérülékennyé válunk, mert jelentéktelennek érezzük magunkat. Ez olyankor következik be, amikor rossz dolgok vesznek körbe bennünket. Rettegünk a betegségtől, öregségtől, és a haláltól. A haláltól való félelem, egész életünket végig kíséri. Ha, jól belegondolunk, egész kis korunktól fogva. Mikor először találkozunk az elmúlással. Egy háziállatunk, a nagyszüleink elvesztése. És ilyenkor történik meg, szinte ez mindenkivel előfordul, vagy csak nem emlékszik rá, hogy félünk elaludni. Mert, lehet, hogy holnap kellsz fel. Én, volt hogy egész éjszaka nem aludtam, mert csak ez járt a fejemben, és féltem, hogy reggel már nem leszek. De, akkor volt az első merengésem is, hogy hová tűnök el vajon, és talán, máshol leszek? Vagy csak megszűnik minden velem együtt. Meg ugye, felmerült az is, hogy akkor a világ sem lesz, mert ha én nem tudok róla, akkor az sincs. Az első olyan, amin alaposabban elgondolkodtam, hogy ami megtud szűnni számunkra, és nem érzékeljük, akkor az hogy létezik egyáltalán? Ehhez, hasonló és kissé zavarosnak tűnő gondolatok. Tehát van amikor én vagyok, és semmi nincs, mikor már nem létezek. Vagy az marad, csak én nem? Vagy én létezek tovább és az megszűnik? Húú! Akkor lehet, hogy ez mind nem is valódi amiben élek? Csak egy illúzió? Vagy mi ez? Akkor mi lehet az, ami mindig van, és állandó? És mi ebben a világban, képesek vagyunk eszeveszetten rettegni.Félünk, hogy elveszítjük ami a miénk, és hogy nem szerezzük meg, amire a szívünk vágyik.Azt hisszük, hogy nem jut elég, semmiből: kevés lesz a pénzünk, az időnk, megöregszünk, csúnyák leszünk, megbetegszünk, nem fognak szeretni, nem leszünk boldogok. És végül az életünk napjai elfogynak.És ami a legrosszabb megvagyunk győződve róla, hogy jelentéktelenek, és nagyon kevesek vagyunk.Az igazság az, hogy ez mind nem igaz. De, mi akkor is ezzel a személlyel azonosítjuk be magunkat.A legnagyobb tragédiánk, hogy életünket erre a káprázat énre pazaroljuk. És erre is alapozzuk a létünket, a gondolatainkra, érzéseinkre, és a külső világunkra. Megszállottan alakítunk egy szereplőt, aki nem is létezik. Mi tudjuk, hogy a színész, aki alakítja, az valós személy, de a főhős is tisztában van vele a színész létezésével? Dehogy. Ő a képzelet szülötte.„Miért olyan nehéz keresztüllátni az egón, s útjára engedni, hogy végre ne higgyünk többé e kis bajkeverő valóságosságában?! Miért kapaszkodunk váltig e látszólagos énbe, amikor környező világunkat, egész létünket át-meg átszövi az a roppant másik valóság, melyre bármikor bízvást támaszkodhatunk, s melyből tökéletes békét meríthetünk? Miért tagadjuk meg magunktól e kiapadhatatlan forrást a hitvány káprázat kedvéért, ami oly sok bajunk és fájdalmunk okozója?”/Jan Fraizer/

Moni

Kapcsolódó Bejegyzések

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Mind testben és lélekben. Nincs erőnk semmire. Még ahhoz sem, hogy az ágyból feltápászkodjunk, és megigyuk a reggeli kávénkat. Legszívesebben napokig feküdnénk, mert nincs ami mozgasson, az elem lemerült. Várunk, talán történik valami, ami kiráncigál az ágyból, de...

Legtöbbször nem tudjuk, valójában  mire várunk.

Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.

Vannak akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük...A fenébe is!Mikor kezdünk már úgy élni, megértjük az...

Érzelmek..

Érzelmek..

Az ember sohasem azért lesz szomorú, mert a bánat kívülről rátör-hanem mert belülről csinálja.Az érzések sohasem kívülről szakadnak ránk, hanem belülről. És belül mindig azt érezzük, amit megengedünk magunknak.A felnőtt ember arca sohasem olyan őszinte, mint a...

Pin It on Pinterest

Share This