Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.

Vannak akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük…A fenébe is!Mikor kezdünk már úgy élni, megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most- ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk…nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája.. Ez itt az időnk… akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha kiábrándítónak, fárasztónak, fájdalmasnak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott…és múlik, múlik…mi a csudára várunk hát? Az életünk változó, és ezt ma már tudom. Semmi nem marad állandó. A tenger hullámai, a fák, az időjárás, és mi magunk se. Mert változunk. Testben és lélekben egyaránt. Megszületünk, onnantól kezdve, akárhányszor magunkra nézünk, mindig másvalakit látunk. Tudtad, hogy sejtjeid, folyamatosan változnak, és megújulnak? A személy az én is változik. Minden egyes alkalommal, és pillanatban, ahogy hatások érik. A természeted is tud változni. Képesek lennénk arra is, hogy egyszerre változzunk. Valamiért. Egymásért. Mert össze vagyunk hangolva egy vékony szálon. Csak felkellene ismernünk egymásban, a másikban, önmagunkat is, mert változó, de egy és ugyanazon lények vagyunk valahol. Mert, a jó irányban és felfelé emelkedve is képesek lehetnénk rá. Ha akarnánk.Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk akkor nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron.