Anabell újból szétnézett maga körül úgy, mint számtalanszor, mindig csodálattal nézte, ami körülveszi őt. Sosem tudott betelni vele, sohasem, és nem is fog. Az a sok ragyogás, színek és fények, ami körülveszi őt, mindig is a beteljesült boldogságot, a békét, és nyugalmat árasztották felé. Az a megfogalmazhatatlan belső és mélyről jövő boldogság felemelő érzése, mindig benne létezett és érezte szüntelenül. Egy olyan csodálatos hely volt ez, amiben mindig is létezett ő. Nem tudta mióta létezik, csak úgy van benne a mindenségben, szívét átjárta szeretet, annyira jól érezte magát. Itt az idő nem volt érzékelhető, minden olyan örökkévalónak tűnt, csak létezett és érzett, sosem tudta megfogalmazni mi ez valójában. Talán azért is, mert ez természetes volt számára, hogy jelen van ebben a világban. Magáénak érezte, és tudta ő mindig ide tartozik, sosem tudna leválni róla. Annyira csodálatosan érezte magát benne, ő mindig ide tartozott.
Hirtelen egy furcsa érzés járta át lényét, furcsa és kissé bizsergő érzésnek tűnt. Belül érezte mindezt, hisz fizikai érzései nem voltak, itt fájdalom nem létezhet számára. Lénye csupa fényből állt, mint test nem érzékelhető. Ilyen érzései mintha már lettek volna, nem emlékezett mikor, de mégis olyan újnak tűnt számára és szinte beleremegett.
Egy fénylő alakzat közeledett hozzá, szinte ragyogott, és annyira fényes volt körülötte minden. Közben tisztában volt vele ki ő, többször is találkozott vele, és nagyon közel állt hozzá. Annyira szerette őt, mintha eggyek lettek volna, mégis külön léteztek. Mindent egyformán éreztek, és gondoltak, mert amit Anabell érzett, érezte a másik fénylény is .Mert tudták mit közvetítenek egymás felé.
-Anabell itt az idő, te is tudod!-Szólt hozzá az ismerős fénylény, nem hangként, mégis tudta mit közöl vele oly lágyan és szelíden. Közben magához ölelte őt teljes lényével. Annyira csodálatos és meleg érzés volt neki. –Tudod ugye, és emlékszel rá, ezt te döntötted el! – Igen emlékszem, és teljes valómmal szeretném, hogy így legyen! – közvetítette felé. Tudta már ő, mert emlékezett, akkor mikor meglátta a fénylényt.
Újból elkell hagynia ezt az áldott és gyönyörű helyet. Tudta nem teljesen és nem örökre, mert ide tartozik ő, és sosem válik le róla. A feladat, amire vállalkozott izgatottá tette, és várta mikor jön el az a pillanat, mikor eggyé válik a testtel ami végig kiséri őt míg szükséges. Már kiválasztotta, és tisztában volt vele hová érkezik. A legmegfelelőbb helyet választotta, és azokat, akik segíteni fogják a fejlődésben. Azért volt szüksége rá, hogy előzőleg elkövetett hibáit helyre tegye, mit maga ellen és másokkal szemben elkövetett.- Ki kell javítanom minden hibát, hisz van egy újabb lehetőségem!-gondolta Anabell. Teljesen biztos volt benne hogy most sikerülni fog…..
