” Mennem kell”- szólt a Lélek a Másik Félnek.” Eljōtt az idõnk hogy betōltsük küldetésünket”” Menj csak” -válaszolt a Másik Fél szeliden…” Majd kōvetlek, megkereslek, te csak hallgass a szívedre.” ” Egy kicsit félek”- rebegte a Fōldre készülõ Lélek.” Rám találsz ha messze elsodor az Élet?Honnan tudom majd hogy te vagy a lelkem hiányzó része? Hisz nélküled nehéz lesz, nem tudom ha felismerlek majd téged.”” Tudni fogod hogy én vagyok, mert megtanulsz majd engem…Megtanulod a türelmet, az elengedést s hogy feltétel nélkül s
„Elmenni… lehet szépen csendben, minden különösebb harag nélkül, békével a szívben. Lehet lemondóan, fejcsóválva örökre elkullogni valahonnan – tudván, hogy elfogytak a maradásra ösztönző indokok. Lehet dacosan, dühösen felpattanni és bevágni az ajtót, hogy beleremegjenek a falak, ahogy beleremeg a tehetetlenségbe maga a szív is. Lehet szomorúan, mégis reménykedve, hogy majd utánunk jönnek, megkeresnek majd, mert számítunk. És lehet elmenni kíváncsian, kutatva, szélesre tárva a lelkünket, befogadva minden újat, miközben érezzük, hogy az út végén ott lesz a hely, ahonnan nem távozunk többé…
…Van, amikor a napsütésben szakad meg a szíved, és eljön a nap, amikor a legnagyobb vihar hozza a boldog perceket. Kiszámíthatatlan az élet, sodor, sosem tudva hol érünk majd földet. Vagyunk, élünk, boldogan vagy könnyek között, de létezünk. Mert így rendeltetett. De tudni, hogy van tovább, hogy sosem adjuk fel, mert a boldogsághoz igenis jogunk van, erőt kell, hogy adjon. Légy egyedül, vagy legyen aki őszintén elkísér, hidd el, van tovább. Csak higgy! Higgy önmagadban, a nap végében, egyetlen ölelésben, a csalódás igazában, vagy a csók ígéretében. Higgy egy ártatlan mosolyban, egyetlen pillanatban, az eső illatában vagy a holnap szentségében. Higgy és légy erős! Most és mindörökké.”
