Anabell, elbeszélés folytatása: 5.rész – Hazafelé

írta Moni
2 · 04 · 21

Olvasási idő: ( Szavak Száma: )

Anabell, sírva feküdt mellkasán, és próbált lenyugodni, és egy kicsit talán sikerült is neki, főleg mikor ismét meghallotta azt a ritmikus, és nyugodt ütemes hangot. Majd, az erős, és kissé vakító fények, kizökkentették ebből a nyugalomból. Folyton, csak ezt a szót ismételték, Emily. Tudta, hogy hozzá beszélnek. Értette, és érzékelte, hogy őt most, és itt Emilynek hívják, de azt is, hogy ő mindig is, Anabell marad. Itt lent akárhány név is lehet neki, de Anabell az örök neve. Próbálták csitítani, de nem sikerült, zaklatott és rémült volt. Majd, hirtelen egy másik helyen találta magát. Nem volt ott ő, aki mellett, lenyugodhatott, és kimerülten álomba szenderedhetett volna, akár egy rövid időre is. Mert, annyira fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Elhagyatottság és kiábrándultság állapota uralkodott el rajta. Nem így akarta az egészet. Néha, még megcsillant előtte, a fenti lét, hogy milyen más volt ott. Sose érezte ezt a fájdalmas, és rideg érzést. Sose volt egyedül, sose volt nyugtalan. Ott, megvolt minden, a teljes elégedettség, és a szeretet vette körül. Itt fojtó, és rideg az egész. Nem szokott, ehhez a vakító fényekhez, és fázott, szinte remegett egész testében. Pedig, teste nem volt meztelen, sőt erős és szoros anyagok borították be. Néha, odamentek hozzá gondoskodtak róla. Neki, az a meleg közelség hiányzott. Szerette volna, ha mellette lehetne.
Csak sírt, ordított szüntelenül, hogy vigyék vissza. Egyszer, sikerült közel kerülnie hozzá, de nem sokáig tartott. Ismét, ott találta magát egyedül. Nem értette mi ez, és nem is így képzelte az egészet.
Keresni kezdte a fénylényt, aki mindig hozzá tartozott, de nem látta maga körül őt se.
Dühös volt, és elégedetlen, annyira haragudott magára. Mert valami hibát követhetett el, mert ennek nem így kellene lennie. Olyan szépen megtervezte pedig. És most mindenki magára hagyta, teljesen egyedül van. Nem találta helyét, mert fönt és lent mindenki eltűnt. Úgy érezte, egy köztes helyen van. Se itt, se ott. Egy idő múlva, elkezdték öltöztetni, és kiemelték onnan. Egy másik helyre vitték át, ott nem hallotta a hangokat és sötét volt. Sok időnek tűnt, mire eljöttek érte. Már ketten voltak, akit hiányolt végig, most ott volt, és ölébe emelte. A másikat nem látta eddig, bár tudta, hogy ő
is odatartozik, akit választott magának, még ott fent. Egy nagyon hideg, és hűvös helyre mentek, ahol monoton hangon dünnyögtek valamit, és bevizezték a fejét, és sokszor elismételték a nevét. Ane-nak, egyáltalán nem tetszett ez a hely, és újból ordítani kezdett. Nem tartott sokáig, ez a kellemetlen állapot. Utána, miután ez az egész véget ért, talán mióta itt kint van, most először, sikerült elaludnia a meleg ölelésben. Mikor felébredt, ismét egy rácsos helyen találta magát, de ott már békésebb, és nyugodtabb volt minden. Többen, körbevették és beszéltek hozzá. Számára idegen, de mégis azt érezte belül, valahonnan ismerősek mind neki. Biztos volt benne, valahol már találkozott velük. A rácsos helyen maradt továbbra is, és senki nem vette ölbe őt, csak nézték, és beszéltek hozzá. Pedig, szerette volna, és vágyott nagyon arra, hogy abban a megnyugtató és kellemes ölelésben találja magát újra, mint az idevető úton. Folyt: köv

Moni

Kapcsolódó Bejegyzések

Két világ határán élünk …

Két világ határán élünk …

Két világ határán élünk. A régi recseg-ropog. Több ezer éve, de ma már tarthatatlan. Mindenki tudja. A másik most van születőben. Trónfosztás történik, az élet alapjait felforgató lázadás, kétségbeesett ragaszkodás a hatalomhoz, gazemberség, hazugság, kapkodás és...

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Mind testben és lélekben. Nincs erőnk semmire. Még ahhoz sem, hogy az ágyból feltápászkodjunk, és megigyuk a reggeli kávénkat. Legszívesebben napokig feküdnénk, mert nincs ami mozgasson, az elem lemerült. Várunk, talán történik valami, ami kiráncigál az ágyból, de...

Legtöbbször nem tudjuk, valójában  mire várunk.

Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.

Vannak akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük...A fenébe is!Mikor kezdünk már úgy élni, megértjük az...

Pin It on Pinterest

Share This