A hegymászás

írta Moni
2 · 04 · 21

Olvasási idő: ( Szavak Száma: )

Nem olyan rég, képzeljétek, elindultam hegyet mászni! Sose másztam, az igazság az, hogy eddig lustának és erőtlennek, éreztem magam hozzá. Meg hát, féltem is tőle egy kicsit, hogy eltörik valamim, lecsúszok, megmar valami, vagy rámront egy vadállat. Meg hát egyedül? Ha rám sötétedik? Akkor mi lesz?
A lényeg, eddig sose mertem, persze a rengeteg kifogás miatt főleg. Sokkal könnyebb, és biztonságosabb innen lentről szemlélni a dolgokat. Eddig, volt pár ismerősöm, aki mászott már hegyet, mindig mondták, hogy az valami csodálatos! Teljesen más, mint itt lent. Sose értettem.-Te, Móni! Ott annyira más minden, olyan varázslatos, és teljesen más színben látsz mindent! – mindig ezt mondták.
-Persze, tudom én, de a mászás, az nehéz, és meg se bírom csinálni! Nem vagyok rá képes!-folyton a kifogásokkal jöttem. A felfelé vezető út, hidd el az a legjobb, mire felérsz könnyűnek látod majd, elfelejted, milyen nehéz!-válaszolta mindig Kriszti. Ő már mászott egy párszor! Nem bírja abbahagyni. -Csak pár dolog kell hozzá, rájössz erre, útközben! Cipelni se kell magaddal!- mondta. Amiket mutogattak fotókat, és felvételeket, nagyon tetszett, de utána, elfelejtettem emlékezni rájuk. Néha, a repülőből próbáltam, ugyanazt látni mint ők, de ködös volt minden, és legtöbbször elaludtam az úton.
Most, viszont elkapott a hév. Rám jött valami hirtelen, olyan erővel és vággyal, hogy én is megmásszam.
Útnak indultam a hátizsákommal, még kora reggel. Az első pár száz méter még egész jó is volt, és könnyűnek tűnt.
Na, de utána! Nem győztem, kapkodni a levegőt.
Meg is csúsztam, és elkezdtem, szidni magam, milyen idióta vagyok! Már előre tudtam, nem bírom ki, én meg csak elindultam! Nem vagyok se edzett, és a pszihémnek se jó, mert tök egyedül vagyok!
Nagy sz…az egész! Úgy gondoltam, én inkább visszafordulok. Már cuccoltam is, mikor megjelent egy idősebb szakállas Úr mellettem!-Nem szabad feladni, higgy benne, hogy megcsinálod! -Ha elindultál, azt jelenti megmered csinálni, csak higgy benne!-Köszönöm a biztatást feleltem! Észrevettem, hogy a jobb keze hiányzik.-Erőt vettem magamon, és tényleg nem is értettem, hogy miért akarom ilyen könnyen feladni. Ha ő képes rá, én is, és teljes erővel és hittel nekivágtam. Sokáig mentem, meg se álltam délig. Megint elkezdtem fulladozni, és mindenem fájt. Csak sajnáltattam magam, és nyavalyogtam. Néztem, hogyha visszamegyek, rövidebb az út még talán, és könnyebb lefelé mint felfelé. Ott sz…tam, mit csináljak. Arra jött, egy idősebb hölgy, már őszes volt a haja. -Nehogy azon gondolkozz, hogy visszafordulsz, hisz már nem sok van hátra.
Legyen már benned annyi remény, hogy ezt a kis utat megcsinálod! Nézz rám! Már többször megtettem az utat!-Hálásan köszönöm a biztatást! -feleltem, és közben láttam, hogy a hölgynek műlába van.- Nehogy feladd már, hisz nem látod ő mire képes! Légy észen, és szedd össze magad, legyen annyi reményed, és hited!- hangosan mondtam magamnak. Annyiszor, mondogattam míg fogtam magam, és nekivágtam. Már láttam, hogy nem sok kell. Pár óra, és fent vagyok.
Igen, de egy idő elteltével, már sírni tudtam volna a fájdalomtól, amit a lábaimban éreztem. Már négykézláb mentem, de nem bírtam, és ahogy fordultam megcsúsztam. Lefelé gurultam pár száz métert. Egy fának ütköztem. Mindenem fájt. Azthittem, eltört mindenem! Mozgatni tudtam a testem, de a fáradtságtól, és a fájdalomtól elkezdtem bőgni. Hívok valakit a barátaim közül, béreljenek egy terepjárót, vagy repülőt! Nem, inkább a légi mentősöket! Láttam, felfelé, és lefelé is ugyanannyi az út. Megvárom a segítséget. Persze, előkaptam a telefont, és láttam, térerő semmi. -Jézusom! Mi lesz most! Teljesen kétségbeestem. Eltelt egy óra is, mikor jött felém, egy fiúka, úgy tizenhat körüli lehetett.- Segíts kérlek! -szóltam hozzá- Hívjunk valakit!- rám nézett, és így szólt.
-Szedd, össze magad! Van kezed, és van lábad, és épségben vagy! Legyen annyi erőd, hogy végig csinálod!- szólt hozzám a fiú! Én dühös voltam, és kétségbeesett. Nem is köszöntem meg neki. Mikor odanéztem, merre jár, láttam egyik keze, és lába művégtag. Elszégyelltem magam. Meg akartam köszönni neki a biztatást, de nem hallotta meg. Olyan erőt vettem magamon, mintha most indultam volna útnak. Utol akartam érni, hogy megköszönjem, és megkérdezzem segíthetek e neki?
Csak ő járt az eszembe, és az utat, már teljesen rövidnek láttam. Mindjárt ott vagyok, és találkozom vele. Fönt vagyok! Ott vagyok! Utolérem! Addig hajtottam ezt magamnak, hogy észre se vettem, de fent voltam. Gyönyörű volt, és csodálatos! Közel az éghez! Nem is éreztem, a fáradtságot, és szinte elfelejtettem az út milyen nehéz is volt. A menyben, éreztem magam. Bár azt is, csak eltudom képzelni, de valami ehhez hasonló lehet. Annyira szépséges volt minden, ezt látni kell, mert ezt leírni és elmondani nem lehet.
Kerestem, a fiút a szemeimmel. Megláttam őket, mindhárman ott ültek egy padon.
Odamentem hozzájuk, és megköszöntem a segítségüket. Szorosan, magamhoz öleltem őket. Hálát, és szeretetet, éreztem irántuk.
A hitet, a reményt, az erőt adták nekem. Még egy valamit, a szeretetet. Mert ahhoz, hogy a fiút utolérjem, semmi másra nem volt szükségem, csak arra.

Moni

Kapcsolódó Bejegyzések

Két világ határán élünk …

Két világ határán élünk …

Két világ határán élünk. A régi recseg-ropog. Több ezer éve, de ma már tarthatatlan. Mindenki tudja. A másik most van születőben. Trónfosztás történik, az élet alapjait felforgató lázadás, kétségbeesett ragaszkodás a hatalomhoz, gazemberség, hazugság, kapkodás és...

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Annyiszor van az életben, hogy úgy érezzük elfáradtunk.

Mind testben és lélekben. Nincs erőnk semmire. Még ahhoz sem, hogy az ágyból feltápászkodjunk, és megigyuk a reggeli kávénkat. Legszívesebben napokig feküdnénk, mert nincs ami mozgasson, az elem lemerült. Várunk, talán történik valami, ami kiráncigál az ágyból, de...

Legtöbbször nem tudjuk, valójában  mire várunk.

Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.

Vannak akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük...A fenébe is!Mikor kezdünk már úgy élni, megértjük az...

Pin It on Pinterest

Share This